A szélmolnárnak a malomkő megvágása mellett a vitorlák szélirányba forgatása, levásznalása és felvásznalása adott leggyakrabban munkát. Figyelnie kellett a széljárásra. Nem alhatott olyan nyugodtan, mint a szárazmolnár. Ha vihar kerekedett, és elmulasztotta idejében a szél irányába forgatni a vitorlákat, akkor a szélvihar összetörhette azokat, s még a malom tetejét is lesodorhatta. Ha alkonyattájt a szélmolnár kiállt a malom elé, a napnyugtáról rendszerint meg tudta állapítani, milyen széljárás lesz másnap.

Csendes szélben a molnár felrakta a csikódeszkákat, és felerősítette valamennyi vásznat a vitorlákra. Ezt a félegyháziak felrakódásnak, másutt felvásznalásnak mondták. Ilyenkor a malom egy pár kővel őrölt. Nagyobb szél két pár követ, erős szél három kőjáratos szélmalmot is elhajtott. Még erősebb szélben a molnár megkezdte a vitorlavásznak leszedését – úgy, hogy fölmászott a vitorlára és eloldozta a rákötött vásznakat, vagyis levásznalt. Ha kemény szél fújt, a csikódeszkákat is leszedte és a puszta késséggel őrölt. Előfordult, hogy naponta ötször-hatszor is meg kellett ismételnie a fel- és -leválasznalást, nyáron pedig néha hetekig sem fújt őrlésre alkalmas szél.

Ha szél fújt, a szélmalom éjjel-nappal őrölt. A molnárnak ki kellett használnia a jó szelet. Ilyenkor – ha volt is segédje vagy családbeli segítsége – keveset aludt. A Duna-Tisza közén az áprilisi szeleket tartották legjobbnak. Előfordult, hogy húsvétkor, úrnapján délelőtt állt a malom, de délután már forgott a vitorlája. Csak karácsony napján nem őröltek semmiképp sem. Jámborabb szélmolnárok vasárnap a nagymise tartamára (délelőtt 9-10 óra között) leállították a malmot, utána folytatták az őrlést (Szalay Gy. é. n. 73–74; Bálint 1977: 216-217).

A Duna-Tisza közén leggyakrabban fölszél – északi-északnyugati szél fújt. A déli szelet alszélnek, a nyugatit dunai szélnek nevezték. A sima szél egyenletesen, a pásztás szél hol csendesebben, hol erősödve, szaggatottan fújt, csellengő szélben alig tudtak őrölni, csak csellengett a malom. A bogdán szél is össze-vissza fújt, azért szaggatta a vitorlákat. A vihar nem akadályozta a molnárt az őrlésben, mert olyankor levásznalt és „puszta fával” (vitorlával) őrölt tovább. A félegyháziak tapasztalata szerint a majsai szél nagyon porolt, mivel a futóhomokkal borított hátság felől száraz évszakban sok homokot vitt magával. Ha Majsa felől fújt a szél, azt mondogatták: „Megjött a majsai eső.”

Télen is őrölt a malom, ha fújt a szél és a molnárnak volt munkája. A darálni való kukoricát, árpát főleg télen vitték a malomba. A havas esők, fagyok kiváltképp nehézzé tették a fel- és levásznalást.

Szélcsendes időben sem unatkoztak a molnárok: olyankor kerítettek sort a malomjavításra. Gondos szélmolnár mindig tartott készen 50-60 darab, fogaskerékbe való keményfa fogat, 20-30 darab, orsóba való csévét, amit az őrlés szüneteiben faragott. Félegyházán, a városszéli nyomáson a századfordulón három-négy szélmolnár is összetársult és „egy akarattal” kijavítgatták mindegyikük malmát (Gaál 1951: 48). Amikor kényszerűségből hosszabb ideig szünetelt az őrlés, a kiskunhalasi molnársegédek mezei munkát végeztek a molnárgazdának, vagy pénzért munkát vállaltak módos parasztoknál (Nagy Czirok 1959: 13–14).

A kisebb malmokban, így az alulhajtós, hatvitorlás szélmalomban 36-38 coll átmérőjű, a nagyobb szélmalmokban 48-52 coll átmérőjű őrlőköveket használtak. A Duna-Tisza közén a malomtulajdonosok sárospataki, geletneki (Bars m.), újbányai és muzslai köveket szereztek be. A kő megvágását a már leírt módon végezték a molnárok. A súlyos malomkövet régen fabakkal, újabban a mennyezetbe erősített {197.} kétkarú, csuklós vasszerkezettel emelték ki a helyéről. A 2 kőjáratú szatymazi szélmalomban az egyik lisztőrlő, a másik daráskő volt, az utolsó Vásárhely-pusztai szélmalomban 2 daráskő és 1 liszteskő forgott, a szintén 3 kőpárral működő utolsó dorozsmai szélmalomban pedig egy kövön búzát, egyen kukoricát, egyen árpát – olykor paprikát – őröltek, illetve daráltak.

Az őrlés, a malomkövek távolságának szabályozása ugyanúgy történt, ahogy a vízimalmokban. Félegyházi visszaemlékezések szerint az 1860-1870-es évekig a szélmalmokban is csak parasztra őröltettek, akár a szárazmalmokban és a vízimalmok nagy részében, és 1880 tájától, a gőzmalmok példáját követve, kezdtek szitákat alkalmazni (Szalay Gy. é. n. 113–114). Eleinte ún. nadrágszitákat vagy szőrszitákat, azután rázószitákat szereltek föl (Vajkai Zs. 1980: 360). „A szita végén egy vályú alakú fakészség volt, mely kirázta a korpát. Működése közben csettegett, mint a seregélyhajtó kereplő.” Erről a csettegő hangról tudták az őrletők, hogy a malom pitlés, vagyis szitára őröl (Szalay Gy. é. n. 116). A századfordulótól a felülhajtós szélmalmokban hengerszitát is alkalmaztak. A szélmalom teljesítménye mindig a széljárástól függött. Az 1894. évi malomösszeírás szélmalmaink napi (24 órai) őrlőképességéről az alábbi képet mutatja

9. táblázat. A magyarországi szélmalmok napi őrlőképessége, 1894

(Malomipar 1894)

Napi 11–20 mázsát a szélmalmoknak közel fele, míg a szárazmalmoknak mindöszsze egytizede és a vízimalmoknak csak egyhatoda volt képes őrölni. Mindent egybevetve megállapítható, hogy a hagyományos malomtípusok közül a szélmalmok átlagos napi őrlőképessége volt a legnagyobb. Tényleges kapacitásukat rontotta, hogy ki voltak szolgáltatva a természeti föltételeknek – sokkal inkább, mint a vízimalmok. Egy 3 kőpáros szélmalom jó széllel naponta 60-70 mázsa gabonát is megőrölt, ám gyenge szélben örült a molnár, ha tizedrészét leeresztette a garaton (Vajkai Zs. 1980: 360–361).

A jó teljesítményű szélmalmok tulajdonosai a vámból szép jövedelemre tettek szert. Szalay Gyula kutatásai szerint 4 pár köves, 6 vitorlás malom az 1880-as évek elejéig évi 1200 véka vámgabonát is megkeresett. Ez 300 mázsának felel meg, ami kiugró éves jövedelem volt. Az átlagot jelentő 2 pár köves malommal számolva az átlagos vámbevétel 150 mázsa körül lehetett. 1900 tájáig a félegyházi szélmalmok évi vámjövedelme 75-100 mázsára csökkent, az első világháború idejére a 25 mázsát sem érte el (Szalay Gy. é. n. 110; Madarassy 1903: 122). A malmosgazdák ebből fizették a molnárt (aki általában harmados volt a malom jövedelméből) és a molnárlegényt.

{198.} Az 1890-es években szélmalmaink közül 647 vámra, 26 saját fogyasztásra, 27 pedig vámra és fogyasztásra őrölt (Lambrecht 1911: 159). A vámolás és a vámgabona tárolása ugyanúgy történt, mint a vízimalmokban.

*

Gyakori volt, hogy a szárazmalmot birtokló gazdák vagy molnárok vállalkoztak szélmalomépítésre. Több példát tudunk arra, hogy szárazmalom átépítésére kértek engedélyt (Palov 1973: 14), s ilyen esetben az elbontott malom őrlőberendezését és egyes fa alkatrészeit a szélmalomban fölhasználhatták, de nem volt ritka, hogy a szélmalom a megtartott járgányos malom mellé épült. 1887-ben Szeged határában 26 szárazmalom őrölt, és 18 mellé a tulajdonos szélmalmot és épített. Gyakori volt ez Halas határában is (Nagy Czirok 1950: 37; Vajkai Zs. 1980: 361).

Az őröltető mondta meg, hol őrlessék gabonáját. A szegényember, akinek nem volt lova, a szélmalmot választotta, mivel ott nem kellett lórészt fizetnie.

E malomegyüttesek a századforduló tájáig működtek, utána a szélmalmos gazdák kis teljesítményű járgányos malmaikat mind leszerelték.

Olvass még a molnárok tevékenységéről, kereseti forrásaikról, életéről