Amint már említettük, a vasművesség munkájának szakaszait - bányászat, kohósítás, hámorokban való feldolgozás, kovácsolás, nyersvassal és kovácsolt termékkel való kereskedés -, paraszti gyakorlatát legjobban Torockóról és környékéről ismerjük Orbán Balázs és Kós Károly tanulmányai alapján. A modern vasipar megjelenéséig Torockó Erdély legjelentősebb vasfeldolgozó központja volt. 20-30 vasverő hámor dolgozott egy időben, félkész és készáruinak értékesítését társaságok, magánvállalkozók bonyolították le. Egy vasverőn naponta 70-80 kapa készült. Nagyszámú kovács, lakatos, fegyverkovács, cigánykovács dolgozott itt, akik ekevasat, szerszámokat, különféle használati eszközöket állítottak elő. Árujuk Erdély minden városába eljutott a szekeresek révén, termékeiket a vasboltok rendszeresen vásárolták. A Székelyföldet azonban Lövéte és Szentkeresztbánya hámorosai látták el már korábban is vaseszközökkel. Igen tanulságos leltárakat közölt Kós Károly, amelyekből kitűnik, hogy milyen sokféle vastárgyat használtak és őriztek még az 1950-es években is a torockói házakban. A vasművesség specialistái, szakemberei az árutermelés törvényei szerint mindennapi igényeiket a piacról elégítették ki, így egy sor iparos élt meg a városban e módosabb réteg megrendeléseiből. A város maga nemcsak ipari, de kulturális központja is lett a környéknek, ízlés alakítója az építkezésben, viseletben, a szerszámok használatában (Kós 1972b).

A Gömör megyei vashámorosok 1585-ben céhet alakítottak Jolsván, melynek szabályzatait a murányi várkapitány adta ki. Többek között szabályozta a hámorok működése után fizetendő bért, a munkavállalás szabályait, a rendszerint karácsonykor kötött megállapodások, előleg kötelezettségeit, a munkások bajtársias segítségadását, az önkényes távozás vagy munkáscsábítás bírságait éppúgy, mint a szén vásárlásának, illetve megosztásának módját, vagy a szén szállítójával kötött éves szerződés erejét. Külön rendelkezik a városon kívül lakókról: akik a céhbe akarják magukat felvétetni, a társaság összejövetelein részt venni kötelesek. A feudális céhes 62kötöttségeket az 1713-as, majd az 1755-ös szabályzat fokozatosan lazítja, és előtérbe kerülnek a tőkés termelés vonásai, majd ezeknek az erőknek az uralomra jutását fejezi ki az 1805-ben megalakított Murány-völgyi részvénytársaság (Heckenast 1958).

A vashámorok termékeiről az árszabások nyújtanak jó tájékoztatást, hiszen azokban nemcsak a közvetlen környék, hanem távolabbi vidékek talajviszonyait, eszköztípusait figyelembe véve nevezték meg az árukat. Borsod, Abaúj, Nógrád, Gömör megyék területén számos hámor működött, így a kovács árszabásokban ezek termékeivel is találkozhatunk. Egy igen tanulságos sorozatot állított össze ezekből Bodgál Ferenc az 1696-1770 közötti időszakból. Ezek között Mecenzéf hámorainak termékeit is megismerhetjük. A szokásos kovácsmunkák mellett szerepel sínvas, rúdvas, kapa, kétágú irtókapa, csákány, Alföldre való szántóvas, csoroszlya, boronafog, erős csiga, különféle erősségű láncok, fejsze, jó nagy béresfejsze, kisebb faragófejsze, fűvágó kasza, sarló, szecskavágóba való kasza, kaszakalapács üllővel, lécszeg százával stb. (Bodgál 1964). - Ismerjük a Veszprém megyei Kislőd vashámorának készítményeit is 1785-ből, melyek részben öntöttek, részben kovácsoltak.

Ezek között a tűzhelyre való öntöttvas lemezek, vas főzőedények, kályhába beépíthető vízmelegítő, kisebb-nagyobb vaskályhák, mozsarak só és fűszerek törésére, sőt patikák számára használatos mozsarak, de különféle, lövésre, riasztásra alkalmas vasmozsarak, a kovácsmesterséghez való szerszámok, mindenféle vízi mesterséghez szükséges vaseszközök, nagy és kicsiny mázsák (római mérleg), süveges és posztós számára vaslemezek, malmokhoz szerszámok egyaránt szerepelnek (Némethy 1956).

Városi szerszámkészítő specialisták a szerkovácsok és műszerészek, mechanikusok (Zeugschmid, Zirkelschmid), de például késesek is, akik nemcsak a nevükben jelölt eszközöket, hanem szabóknak, kesztyűsöknek, borbélyoknak való ollót, borotvát is készítettek rendszeresen. Az egyes iparágak szerszámkészletének előállítása természetesen a helyi kovácsok és lakatosok munkakörébe is tartozott, mégis a 17. században már a nagyobb városokban létesült vaskereskedések kínálják a legnagyobb választékot. A nyugatabbra fekvő országokban szokásos szerszámkatalógusok megjelentek Magyarországon is, amiből a vaskereskedők rendelhették árujukat. Talán éppen a hazai felvevőpiac lehetőségeit ismerve vándorolt ki Tatáról Joseph Wathner és telepedett meg Stájerországban, kapcsolódott be a vasáru-kereskedelembe. 1825-ben Grazban megjelent árukatalógusában több ezer terméket sorol fel és mutat be ábrákon, ismerteti mesterjegyeiket, ad útmutatást a tömeges rendelés jelzéseire, használja az elnevezésekben a „magyar” jelzőt egyes termékeknél. E kötetből a gazdálkodás szerszámai mellett az egyes iparosok szerszámkészletének darabjait is megismerhetjük, egyes múzeumi darabokat szinte azonosíthatunk is a katalógus ábráival (Wathner 1825).

A mezőgazdasági termelés és közlekedés, az egyes iparágak alapvető szerszámainak, a háztartások vaseszközeinek előállításában a legfontosabb szerepet a kovácsmesterség töltötte be. A kovács személyének honfoglalás körüli kiemelt tekintélye és tisztelete a későbbi századok során ugyan megkopott, de munkája nélkülözhetetlen minden településen. A szolgáltatófalvak megszűnésével, specialistáinak polgári, jobbágyi vagy éppen katonai sorban való munkálkodása gyorsította a korábbi tisztelet csökkenését. Céheik (12. térkép) alakítása a 15. századtól egyre gyorsuló ütemet mutat, összesen 104 önálló testületben. Sokszor társultak azonban bognárokkal, lakatosokkal, e három iparágnak több egyesült szervezetét is ismerjük. A 18. század végétől szaporodó vegyes vagy egyesült céhekben, ahol néha egy helység 10-15 szakmájának mesterei kértek szabályzatokat, a kovácsok elmaradhatatlanok. Így hát szinte minden céhes településen megtalálhatók a 19. században. A kovácsok és 63bognárok közös céhei a 17. században elsősorban a Dunántúl nyugati felében az uradalmi központokban és mezővárosokban jöttek létre. A török alól felszabadult területeken az önálló kovácscéh elenyészően kevés, ellenben kovács és bognár, illetve a már említett vegyes céhek annál nagyobb számban alakultak. De tudunk arról is, hogy a megszállt területek mesterei például a közeli győri kovácsok céhébe kérték felvételüket.

A kovácsműhelyek felszereltségéről, szerszámairól a régészet középkori leletei és korabeli német metszetek ábrázolásai alapján kapunk képet (Szabó Gy. 1954). Az írott források egyes uradalmak, várak kovács- és lakatosműhelyeinek eszközeit, szerszámkészletit is leltárakban rögzítették, így például a 17. századi Rákóczi-uradalmakból (Makkai 1958b). A mezővárosi, falusi kovács- és lakatoskészítmények egy része a termelőeszközök előállítását szolgálja, akár tömegméretű áruként, akár megrendelésre (váltómunka, a kovács vagy a gazda vasából), többnyire azonban közvetlen szolgáltatás jellegű javítás, ekevas-igazítás, kocsi- és szekérvasalás javítása, élezés és edzés, patkolás; ajtó- és ablakvasalások, zárak, sarkantyúk, csizmapatkók, zablák és kengyelek készítése, a 19. század elejétől a hordók vassal való abroncsolása (lakatos!) - a korábbi faabroncsolás helyett - tartozik mindennapi munkájukhoz. Ezek sokféleségét a városi, majd megyei árszabások tömege révén ismerhetjük meg (Kolosváry-Óvári 1885-1897: V/1.).

Erdélyben a szász kovácsok céhuniót alakítottak 1642-ben. Szeben, Segesvár, Brassó, Medgyes, Beszterce, Szászsebes, Szentágota, Kőhalom, Berethalom és Szászkézd, tehát az egész Királyföld mestereinek képviselői (18 fő) összegyűltek Szebenben, és régi szabályaikat felülvizsgálták, újakat alkottak teljes egyetértésben. A munkaerő biztosítása érdekében kimondták, hogy az a legény, aki szőlőkapálásra akar menni, három forint bírságot fizet. Viszont parasztszolgát sem volt szabad egy vagy két hevítésnél tovább foglalkoztatni a műhelyben. Az unió mesterei árutermelést is folytattak, vásároztak, ami a kovácsoknál szokatlan jelenség. „Aki vásárra dolgozik, útközben ládáját árulás végett ne nyissa ki, aki ezt cselekszi, minden darab után fizessen egy forint bírságot.” - „A magyar sokadalmakon a megszokott helyen két napig legyen szabad árulni, aki ezt megszegi [több napon át árulna - D. O.], vétkéért egy forint bírságot fizet.” A szász sokadalmakra viendő munkát csiszolják ki, ahogy ez Erdélyben szokás, ellenkező esetben elkobozzák. Cigánypatkót venni és felverni tilos. A bányahelyek hámoraitól igyekeztek legényeiket távol tartani. „Ha egy legény Nagybányára vagy Torockóra vagy más olyan helyre akar vándorolni, ahol nem tartanak céhet, abban a helységben, ahonnan fel akar kerekedni, fizessen hatforintnyi bírságot.” Termékeiket tehát magyar és német formára egyaránt készítették, árusították (Kovách-Binder 1981: 210-211).

Míg a városi és mezővárosi kovácsok rendszerint önálló műhellyel rendelkeztek, addig az uradalmak, de a hozzájuk tartozó falvak műhelyei is a földesúr tulajdonát képezték, amelyekben vagy jobbágyként, vagy szerződött iparosként dolgoztak a kovácsok. A gazdasági felszerelések javítása elsőrendűen a faragóbéres-bognár és a kovács munkájától függött. Műhelyeik utolsó példányai, egymás mellett épült formában, még az 1950-es években is működtek, de már a szövetkezetek tulajdonában. A 19. században egyre gyakoribb az uradalmi és falusi kovácsok konvenciós alkalmazása, tehát évi szerződéssel, természetbeni és készpénzfizetéssel. A jobbágyrendszer felszámolása után a falvak elöljárósága szerződtette a kovácsot a falu műhelyébe, amely előtt rendszerint a jellegzetes patkolókalodát is megtaláljuk. Ez a gerendákból ácsolt és mélyen a földbe ültetett kaloda a rúgós lovak és az igába fogott marhák patkolását segítette. A lovak ugyanis idomíthatók, megszokják a patkolás kellemetlenségeit, 66az ökrök és tehenek azonban többnyire csak emelőszerkezettel ellátott kalodában voltak megpatkolhatók. Ezek utolsó példányait fényképek őrzik századunk közepéről. - Az uradalmak árutermelésre való áttérése után, a 19. század utolsó harmadában a gőzgép, cséplőgép is megjelent a termelőeszközök között, kezelésüket sok helyütt - a régi hagyományoknak megfelelően - konvenciós gépész-kovácsok látták el (Bodgál 1969).

Az európai gabonakonjuktúra hatására hazánkban is növekszik a szántóföld területe, több helyen áttérnek a kétnyomásos rendszerről a háromnyomásos vetésforgóra, de a rétek egy részét, valamint a lecsapolt területeket is bevonják a termelésbe. Ennek hatására növekszik a földművelő eszközök iránti kereslet, az ekéket a bognárok (háziiparos faragók is) készítik, a vasalások a kovácsokra várnak. Megnövekszik tehát a falvak kovácsainak száma, sokan kontárként is dolgoznak a 18. század végén, 19. század elején. Ezeket szervezik be mint vidéki mestereket a mezővárosok, városok céhei.

Így például a miskolci kovácsok 1719-ben még külön, a kovácsok, kocsigyártók, bognárok és kerékgyártók 1799-ben már közösen alapítottak céhet. A céh fokozatosan kiterjeszti hatáskörét egész Borsod megyére, sőt Abaúj és Szabolcs megye szomszédos területeiről is vesz fel mestereket. A bognárok mesterremekként egy egészen új kocsi és egy díszes német eke elkészítését írták elő 1799-ben. De vasalás nélkül sem kereket, sem egész kocsit nem volt szabad vásárra vinni, ami egyrészt az egyedi megrendelésen túl a piaci áru termelését, valamint a kovácsokkal való együttműködést is kifejezi. 1818-ra annyira felduzzad a céh létszáma, hogy ketté is vált.

Ebben az évben a helyi mestereken kívül 41 „landmeiszter” kovács, illetve 35 kerékgyártó vidéki mester tartozott kötelékükbe. A két céh az 1818-1844 közötti időben összesen 82 helység mestereit vonta felügyelete alá, míg a városi mesterek száma a kovácsoknál 8-10, a kerékgyártóknál pedig csak 6-8 fő. Igaz, hogy a munkaerő-ellátás nem a legjobb, hiszen 1831-1859 között csak 405 vándorló legény fordult meg Miskolcon, ami évi 14 főnél valamivel több a két szakmában, tehát még egy legény sem jut minden mesterre, másrészt a vándorlegények nem is teljes éven át maradtak egy-egy helyen. Származáshelyük szerint dunántúli, alföldi, bánsági legények is vannak közöttük, de a többség a vidéki mesterek területeiről érkezik a városba. A munkaidő csökkentésére 1854-ben sztrájkokat is szerveztek a legények, a napi 15 órás (4-től este 7-ig) munka ellen lázadnak, és reggel csak 5-kor akarnak kelni és este 6 óráig dolgozni. A miskolci céh - a régi szokás megtartása érdekében - a kassai, debreceni és az egri céheket kéri nyilatkozatra a munkaidőt illetően. Természetesen mindenhonnan a hajnali 4-től este 7-ig tartó munkát igazolják, és így a legények vesztenek, minden marad a régiben. A céhek merevségét csak fokozza az a körülmény, hogy éppen a közeli vashámorok és manufaktúrák egyre nagyobb mennyiségben árasztják el az országot különféle ekevasakkal, kapákkal, sarlókkal és kaszákkal, tehát a munkaidő rövidítése a mesterek amúgy is romló viszonyait tovább mélyítené. A helyi javító, szolgáltató tevékenység egyre inkább előtérbe kerül (Bodgál 1965c; Bodó 1975).

Hasonló a helyzet a gyulai és a debreceni céhek vonzáskörzeteiben is. Gyulán a kocsigyártás árutermelői méretekben folyik a 19. század elején. Itt is alacsony a vándorló legények száma, bár közel duplája a miskolcinak, az 1830 körüli időben eléri az évi 37 főt is, de a mesterek száma is nagyobb (Czeglédi 1973). Debrecenben szinte kétségbeejtő a helyzet. 1822 és 1878 között összesen csak 1419 legény fordult meg a város műhelyeiben, ami évi 24-25 főt tesz ki, míg a mesterek száma 1820-1830 között 37; 1847-ben pedig 31 fő. Világosan látszik, hogy a mesterek többsége egyedül dolgozik, tehát valóban a szolgáltatás szintjére süllyedt; érdemes árutermelést már 69nem végeznek, megrendelésre dolgoznak. De tudnunk kell azt is, hogy ebben az időben már rendkívül széles választékkal dolgoznak a város vaskereskedői (HBmLt IX. 17/10).

Vácott 1725-ben a kovácsok és kerékgyártók együtt szerzik meg a kiváltságlevelet, ekkor a mesterek száma 6 fő. 1820-ban szétváltak és a céh vagyonán megosztoztak, legényeik is külön társaságokat alakítottak. A városi mesterek száma 10 körül mozgott a 19. század elején, ami a század közepére csaknem a felére csökkent. Vidéki mestereket 1730-tól vettek fel soraikba, hatáskörüket a század végére 10-12 helységre terjesztették ki, ez azonban 1858-ig a kerékgyártóknál 38, a kovácsoknál 41 településre bővült ki, illetve mindkét mesterség képviselőit 26 helységben együtt találjuk meg. Hatáskörük tehát 30-40 kilométeres körzetben érvényesült (Duray 1912). - A sűrűbb mezővárosi és birtokközpontokkal rendelkező Sopron megyében a kapuvári kovács-bognár céh hatásköre már leszűkűlt körülbelül 20 kilométeres körzetre, jóllehet 1669-ben Nádasdy Ferenctől kapott szabályzataik úgy rendelkeznek, hogy „… az egész Raba melleky Bognarok, Kouachok és Lakatosok (:kik tudniillik a Rabanak mind két felin Sopron Varmegiében laknak:)” mind felügyeletük alá tartoznak. Korábban Sopronkeresztúr vidéki mesterei voltak a kapuváriak is, de a nagy távolság miatt abból kiváltak, és kaptak önálló és jelentős hatáskört (GySmLt: 2. Céh, Kapuvár/b, Keresztúr/13a). - A 19. század közepének tájilag változó helyzetére megemlítjük, hogy a Sopron mellett fekvő Harka (ma Magyarfalva) kovácsainak száma 1840-ben 13, a bognároké 7, de 1862-ben már 19, illetve 9. Az alacsony lélekszámú község nyilván nem igényelt ennyi mesterembert, s azok minden bizonnyal a városi mesterek részére dolgoztak, vagy pedig kereskedők megbízása alapján árutermelők voltak, de kisebb szőlővel is rendelkeztek (GySmLt: 2. Céh, Harka).

A mezőgazdasági árutermelés növekedése az egyes kovács és lakatos műhelyek mestereit arra készteti, hogy bővítsék termelésüket, a korszerűbb vasekéket, vetőgépeket, szelelőket stb. sorozatban gyártsák. Hirdetések jelennek meg a fővárosi, országos lapokban, mezőgazdasági szaklapokban, például a Budapesti Hírlapban 1856. május 28-án a következő: „A hazai földművelés örvendetes haladását, és ahhoz legcélszerűbb eszközök érezhető hiányát tapasztalván, melyek nélkül a külföldön divatozó, legmagasabb foka a földmívelésnek el nem érhető; - e hiányt helybeli kovácsgyáram készítményeivel pótolni igyekeztem; a földmívelési legszükségesebb eszközöknek egyik nemét, vasekéket, nagy számban, és minden méltányos kellékkel ú.m. teljes czélszerűség és tartóssággal készítve kiállítottam a tisztelt földmívelő közönség becses szemléjére és megvásárlására, e vas-ekéim magukat azzal is ajánlván, hogy legállandóbb festékkel vannak bevonva, és a legjutányosabb áron ú.m. taligával 28 ft. taliga nélkül pedig 18 ft. p. p. ért megszerezhetők. Sopronban május 28. 1856. Pálfi Sándor kovácsmester 709. házszám.” (Magyar utca 14. - Pálfy Sándor tulajdonos 1869-ben.) De említhetjük a nagycenki Bokor-féle mezőgazdasági gépgyárat is, amely 1855-ben a párizsi világkiállításon a cenki ekékért kitüntetést kapott. Vetekedett a Vidats-ekével, az angol vasekék alakított változataként lett országosan is kedveltté, terjedt el a cukorrépa-termelő vidékeken. Wiener Moszkó írja a Magyar czukoripar fejlődése c. művében (1902: I. 265): „Az előtt használatban volt Zugmayer-féle ekéket angol minta szerint javították és a szomszédos stájer vashámorokban minták után készített alkatrészekkel együtt sok ezer példányban, mint »nagy-cenki ekéket« az egész birodalomban, különösen pedig hazánkba szállították.” Bokor Nándor géplakatosmester cenki üzemében vetőgépet, csépléshez használatos járgányt is készített, kiemelkedő ipari tevékenységéért 1885-ben a királytól arany érdemkeresztet kapott (Csenár 1968).

A céhes kovácsoknak nemcsak a kontárokkal, hanem a háziipar-szerűen dolgozó cigánykovácsokkal is sok vitájuk támadt a századok során. Egy ilyen vita derített fényt arra, hogy milyen vastárgyakat készíthettek, ami nem sértette a kovácsok érdekeit. Szeged város tanácsa 1723. március 1-jén kelt tanácsülési határozatában mondta ki: „ … Kovács Mestereknek kys adattatott, hogy városunkban meg maradandó Czigányok mit dolgozzanak, tudni illik: Csizmákat patkollyanak. Szántó Vasakat élesicsenek. Vas villa ágat forraszszanak, és egészlen vas villát csinallyak. Szántó Vas orára két márjásig vasat verhessenek. Kész marok Vasat fel süthessenek, de ujjat ne csinallyanak. Nád vágó kaszát csinállyanak, sarlókat fogazzanak; Iszkábákat verhessenek, Szőlő mecző Kest csinallyanak. Es hogy alsó Városon Két Kovács, és három Czigány, az Felső Városon is Két Kovács, és három Czigány, az Palánkban 71egy Czigány maradgyon” (CsmLt IV. A 1003.a. 1). Tudjuk, hogy Torockón is nagyszámú cigány foglalkozott kovácsolással, de az ország más területein is csoportokba települten gyakorolták mesterségüket, amivel néprajzi irodalmunkban is több tanulmány foglalkozik (Bakó F. 1954; Ladvenicza 1955; Bodgál 1962b).

Külön kell még szólnunk a patkolókovácsokról (Hufschmied), akiket már a 16. században megkülönböztettek a kovácsoktól (Schmied). Míg ez utóbbiak olyan helyeken, főleg városokban dolgoztak, ahol nem minden kovács patkolt lovat, addig a Hufschmiedek egyben az állatorvosláshoz is értettek némileg, de mindenesetre teljes felelősséggel tartoztak a végzett munkáért. A gyakorlatlan kovács könnyen kárt okozhatott a ló patájában, a rossz helyre vert szöggel „megnyilalta”, megsértette a lábat, hogy rálépni sem tudott a ló, sőt sokáig sántított is, tehát munkaképtelenné tette a jószágot. A 16-17. századi német nyelvű céhszabályok következetesen a Hufschmied ’patkolókovács’ megnevezést használják, talán még a középkori kovácsmesterségből való specializálódás emlékeként. Ugyanakkor például a soproni patkolókovácsok 16. század közepi árszabástervezetében a 33 megnevezett munka között csak kettő vonatkozik a ló patkolására. Az országos Céhkataszter 93 kovácscéhe mellett csak 11 patkolókovács megjelölést találunk. Ezek mind városi vagy mezővárosi alapításúak, csak Selmecbánya (1591), Dobsina (1633) és Bélabánya (1678) észak-magyarországi, a többi nyugat-magyarországi: Sopron (16. sz.), Pinkafő (1594), Kőszeg (1603), Rákos (1652), Pozsony (1647), Rohonc (1668), Szalónak (1669), Rábapordány (1678), Pozsonyszentgyörgy (1680). A bécsi főcéh 1428-as szabályzatának másolatával Pinkafőn (15. térkép) 1594-ben 12 helyi és a környező tíz falu 24 mestere alakított céhet, majd a bécsiek közbenjárására 1629-ben új nagy császári szabadalmat nyertek (Prickler 1960). A 18. századi viszonyokat még - kutatás hiányában - nem ismerjük, de feltehetően egyre több helyen végeztek bizonyos állatorvoslást is. Alátámasztja ezt az a tény, hogy 1799-ben királyi rendelet írta elő a baromorvosi vizsga letételét a „pesti Baromorvosi Oskolában”, amiről bizonyítványt kaptak. A tankönyv egy példányát 1952-ben a Sopron megyei Süttörön sikerült Botka János leszármazottaitól megszereznie a soproni múzeumnak. A családi emlékezet szerint valamelyik ősük gyógykovács volt. A Patkolás Mesterség Tudománya 838 címen kéziratban maradt meg a tanítás a lovakról. A különféle betegségeket pedig külön kötetben tárgyalja a névtelen szerző. A kovácsok lógyógyításával szakirodalmunk is foglalkozott megfelelő mértékben (Bodgál 1971b). A gyógykovácsok tudományát a műhely előtt kifüggesztett cégér is hirdette. Rendszerint 5-7 féle patkót egymáshoz kapcsolva akasztottak a tartórúdra, amely a repedt pata, a sérült nyír védelmét szolgáló, a hibás járást javító, a bokát emelő patkótípusokkal került összeállításra. A soproni múzeum az évszázados hagyományokkal rendelkező fertőrákosi kovácsok utolsó ilyen cégérét őrzi.